Évtizedekkel ezelőtt barangolták keresztül az országot, azóta több ezren követték a példájukat. Megmosolyogtató történeteket is hallhattunk egy forgatás körülményeiről és a filmről, mely alapjaiban megváltoztatta a természetjáráshoz és a túrázáshoz való viszonyunkat.

1979-ben egy igazi klasszikus született Másfélmillió lépés Magyarországon címmel, melynek forgatása is megér külön egy epizódot. Az ismeretterjesztő filmsorozat igazi kordokumentum is egyben, hiszen a tájegységek mellett számos olyan értéket, foglalkozást is megjelenít, melyek az évtizedek alatt feledésbe merültek.

A minap Ollé Istvánné Annának, a tokodi Népművészeti Alkotóház vezetőjének szervezésében a Hogy volt…? címmel meghirdetett rendhagyó eseményen Tolnai Ferenc, a tízfős csapat „kerékfelelőse” mesélt a jelenlévőknek a filmkockák rögzítésének körülményeiről.

– Nem volt GPS, sem mobiltelefon, ami kézenfekvő lett volna egy filmforgatáshoz – kezdte Tolnai Ferenc, aki elárulta, hogy az előkészítés két és fél évet ölelt fel. Információszerzés gyanánt mintegy kétszáz helyre küldtek ki leveleket, Rockenbauer Pál természetjáró, televíziós szerkesztő és Sáfrány József segédrendező pedig a forgatás előtti évben végigjárták az útvonalat.

– Pali szerette volna, ha a felvételek során nemcsak a tájegységeket, hanem az ott élő embereket is megmutathatják a nézőknek. Útközben egyébként tapasztaltak hiányosságokat, például nem mindenhol voltak rendesen felfestve a jelzések – mondta.

A csapat kerékfelelőse büszkén őrzi az egykori forgatókönyvet, melyből kitűnik Rockenbauer Pál elhivatottsága és precizitása.

– Ha valaki Párizsból azért jött oda, hogy a Keleméri Mohos-tavakról beszéljen, akkor nem lehetett őt megvárakoztatni, időben oda kellett érni. Tehát egy rohanás volt az egész, de arra mindig kellett időt szakítani, hogy az embereket értesítsék, megoldják – jegyezte meg.

Különleges szerkezetet használt a forgatáskor

Tolnai Ferenc mesélt a saját feladatáról is. A szerkezetet egy idős férfi készítette, a „26-os” biciklikerékre egy esztergagépből kiszerelt számlálószerkezetet rögzített. Természetesen a keréknek nem méter volt a kerülete, így mindig külön át kellett számolni méterbe a megtett távolságot.

Elárulta azt is, hogy az első napok pokoli kemények voltak, a csapat nem úszta meg vízhólyagok nélkül sem, de megtanulták, hogy a tűzön felhevített tű, a cérna és a szigetelőszalag „csodákra képes”. A falusiak egyébként sokszor furcsán viszonyultak hozzájuk, csodálkoztak, merre tart a stáb.

– Volt, hogy Észak-Borsodban bementünk egy faluba és két nő, a padon ülve összesúgott hangosan: „Csak tudnám, hova rohan ez a sok vénember” – idézte fel, majd hozzátette: akkoriban sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy 76 napon át barangoltak az országban és többször is ellenőrizték őket, hogy vajon tényleg-e gyalog mennek végig a távon.

Tolnai Ferenc a számos élmény közül kiemelte a bajóti Jankovich-barlangot, melynek tetején négyen aludtak. Leírhatatlan élmény volt számára, hogy a sziklatetőn pihenve eléjük tárult az egész csillagos horizont. Megjegyezte: a váratlan pillanatok olykor felülírták a forgatókönyvet, hisz különlegesnek számított az is, mikor a Zempléni-hegységnél egy olyan férfit láttak, aki éppen csákánnyal tágította a saját pincéjét.

– Ma már a kéktúrázás népszerűsége megváltozott. Ha csak arra volt jó, hogy sokan emiatt indultak el kéktúrázni, akkor már nem volt hiábavaló a sorozat – jelentette ki.

Kéktúrázás
Az eseményen Mészáros János, a Magyar Sportturisztikai Szövetség korábbi elnöke, főtitkára idézte fel az „Országos Kék-jelzés” történetét, mely még dr. Cholnoky Jenő, a Magyar Turista Egyesület akkori elnökének kezdeményezése nyomán készült el. 1938-ban a turistautat államalapító királyunk halálának 900. évfordulója alkalmából Szent István Turista Vándorlás nevű eseménnyel avatták fel. Az Országos Kéktúra, mint jelvényszerző mozgalom 1952-ben indult el, a teljesítők száma idővel növekedésnek indult. Ismertette, hogy az első kéktúra film 1961-ben készült a Budapest Filmstúdió által. A rendszerváltás után kisebb hanyatlás következett be, a jelzések és a turistaúthoz fűződő infrastruktúra elavult volt. Az újabb aranykor a 2010-es években köszöntött be, miután a Magyar Természetjáró Szövetség (MTSZ) konzorciumi partnereivel hazai, illetve európai uniós támogatások felhasználásával felújította a kéktúra útvonalat is magába foglaló Országos Kékkört. A beruházások eredményeként a kéktúrázás népszerűsége azóta sosem látott magasságokba emelkedett.